Betegségek

Interjú Dr. Fekete Annával


Klinikai szakpszichológusként, pszichoterapeutaként bizonyára gyakrran találkozol a lelki eredetű betegségek témakörével. Úgy tűnik, családállításra sokan azért mennek, mert ezzel a módszerrel állítólag sok betegségnek meg lehet találni az okát és azokat meg is lehet szüntetni. Valóban alkalmazható a családállítás testi betegségek gyógyítására?

A válasz alapvetően „igen”, mivel azonban a családállítást is – mint jó néhány más módszert is – nagyon sok irreális, csodaváró képzet lengi körül, érdemes először néhány alapvető dolgot átgondolni. Az egyik tisztázandó kérdés maga a pszichés eredetű tünetképzés néhány aspektusa, a másik pedig a módszer.

Kezdjük a tünetekkel…

A testi tünetekkel és betegségekkel kapcsolatban a legelső szabály az, hogy azokat mindig meg kell nézetni orvossal és rendesen ki kell vizsgáltatni. Mindeközben lehet gondolkodni a pszichés, életvezetésbeli, családi, környezeti okokon is, a lelki szintű terápiákat már el is lehet kezdeni, de orvost és gyógyítót játszani orvosi tudás nélkül óriási felelőtlenség, ami nagy mértékben ronthatja a páciens gyógyulási esélyeit, sőt, akár az életébe is kerülhet. Ha az orvosok úgy látják, a tünetek mögött nem egészségügyi okok állnak – vagy már vizsgálták és kezelik, ami az ő hatáskörük –, természetesen a tünetek lelki aspektusait is rendezni kell, hiszen enélkül várhatóan csak átmeneti eredményeket vagy tünetváltást érhetünk el.

Visszatérve az eredeti kérdésre: igen, hasonlóan a legtöbb pszichoterápiás technikához, a családállítás is nagyon sokat tud segíteni szinte bármely testi tünet vagy betegség esetén. Természetesen nem azért, mert akár a családállítás, akár bármely más pszichológiai módszer csodaszer lenne, hanem mert a pszichoszomatikus tünetképzés végtelenül összetett, többszintű mechanizmusaiból ez következik. Pszichés eredetű problémák esetén egy-egy „ok” számos különböző tünetet produkálhat, míg azonos tünetek mögött teljesen különböző oki háttér húzódhat meg. Ezért van az, hogy a pszichoterápiás technikák elvileg „minden” tünet esetében gyógyuláshoz vezethetnek – de persze csak akkor, ha sikerül eljutni az okok lényegi rétegeihez, és sikerül azokat rendezni is. Például ha valakit súlyos traumák értek, lehet később depressziós, alkoholista, szenvedélybeteg, de szenvedhet pánikrohamoktól, migréntől, esetleg a kapcsolati élete látja kárát stb. Ugyanez a helyzet fordított irányban is: ha valaki pl. depressziós, lehet, hogy korán elveszítette a szüleit, vagy sokat bántalmazták, vagy rosszul választott pályát stb. Vagyis konkrét okok nem állíthatók párba konkrét tünetekkel, csak egy sokkal mélyebb, személyiségfejlődésbeli szinten, amihez viszont már mindenképpen egy szakember ítélete szükséges.

Az utóbbi pár évtizedben elterjedt a testi tünetek szimbolikus értelmezése. Gyakran halljuk, hogy valaki valamit „nem tud megemészteni”, „nem akar látni”, „nem akar meghallani”, „cipeli a hátán” stb. Igaz az, hogy ha ily módon megértünk egy tünetet, akkor az meg is gyógyul?

A testi tünetek szimbolikus értelmezése gyakran valóban nagyon beszédes lehet, és utalhat a tünetek mélyebb értelmére, összefüggéseire. Ugyanakkor ezek a jellegzetes nyelvi-metaforikus „beértelmezések” többnyire nem egyebek, mint utalások egy tünet pszichés – egyúttal tudattalan – hátterére. Vagyis hiába mondjuk egy emésztőrendszeri problémára, hogy az illető „valamit nem tud megemészteni”, látás- vagy hallászavar esetén, hogy „valamit nem akar meglátni-meghallani”, hátfájás és izomfeszültség esetén pedig, hogy „valamit cipel a hátán” – az ilyen típusú metaforák általában keveset segítenek a gyógyulásban, hiszen végső soron semmivel sem specifikusabbak, mint azt mondani, hogy a tünet „pszichés eredetű”. Mindemellett a tünetek szimbolikus aspektusai valóban gyakran utalnak a háttérben meghúzódó okokra – csak általában sokkal mélyebb szinten és sokkal konkrétabb vonatkozásaikban kell megértenünk őket.

Nagyon gyakran a pszichés okok: stressz, feldolgozatlan érzelmek, öntudatlan gondolati automatizmusok egyszerűen a test „leggyengébb láncszem” pontjain képeznek tüneteket és nem leszünk okosabbak, ha szimbolikus jelentéssel ruházzuk fel őket.

Vannak olyan betegségek is, amelyeket „klasszikus” pszichoszomatikus betegségekként tartunk számon, mert a pszichés stressz ideg- és hormonrendszerünk működésmódjaiból következően viszonylag könnyen vált ki bizonyos típusú testi elváltozásokat.

Más esetekben egy tünet értelmét leginkább a jelenben betöltött „másodlagos” pszichés funkcióiból érthetjük meg: pl. kiváltja mások figyelmét és gondoskodását, eltereli a figyelmet sokkal fontosabb, de szubjektíve nehezebbnek megélt feladatoktól és felismerésektől, a szorongás és bizonytalanság ellen jól meg lehet bennük kapaszkodni, sőt, még önmeghatározáshoz sem rosszak. Bizonyos tünetek fajsúlyosabb célt is betölthetnek: például szociálisan elfogadott lehetőségét kínálják annak, hogy kilépjünk az életből – akár csak átmenetileg, akár végleg is. Van, aki úgy bünteti a körülötte élőket, hogy szenvedéseivel kelt bennük bűntudatot és korlátozza az életüket, és olyan is, aki számára mindez a szeretet és az odatartozás – jóllehet tévesen értelmezett – módja. Sőt, sokan már gyerekkorukban azt tanulták meg, hogy érzelmeik, vágyaik és szükségleteik konkrét, direkt és tudatos megnevezése helyett mintegy a testükkel, testi tüneteikkel kommunikáljanak. A hellingeri családállításban megjelenő hatásokat vizsgálva azt látjuk, hogy testi tüneteinkkel gyakran mintegy „emlékezünk” valakire a felmenőink közül, azok mintegy összekötnek bennünket velük.

A pszichés alapú tünetképzés szinte soha nem egyszerű ok-okozati képlet. Érzelem- és gondolatvilágunk, motivációink és hárítómechanizmusaink életünk első pillanatától kezdve fejlődnek, alakulnak, változnak. Személyiségünk egy elképesztően bonyolult és összetett rendszerként működik, amely egy idő után meglepő stabilitást mutat – sajnos minden hibájával, hiányosságával, sérülésével együtt. Tehát a tünetek megváltoztatásához gyakran nem elég a jó szándék és az erős akarat, hanem szükség van a személyiség felépítésének, működésmódjainak és „meghibásodási” lehetőségeinek alapos, differenciált ismeretére is. Hiszen egy testi betegség mögött gyakran nemcsak az van, hogy „nem tudunk valamit megemészteni” vagy „meglátni”, hanem egész személyiségszerkezetünk!

Vagyis egy-egy betegség mélyebb értelmét, okát, funkcióját néha nem könnyű megérteni – pedig a gyógyulás azt feltételezi, hogy az okokat nemcsak megértettük, hanem meg is oldottuk, fel is dolgoztuk.

Mi a különbség a családállítás és a többi pszichoterápiás módszer között? Melyikhez forduljunk, ha bármi testi problémánk van?

A családállítást a betegségekkel kapcsolatban mindenképpen érdemes két különböző aspektusára bontani. Az egyik az az elméleti – már-már világnézeti – dimenzió, ami oly jellegzetesen fűződik Hellinger nevéhez. Erre még majd térjünk vissza bővebben is.

A másik maga a módszer, a technika, ami évtizedek óta folyamatosan fejlődik, újabb és újabb alkalmazási területeket hódít meg, illetve újabb és újabb módszerbeli újításokat hoz létre. A módszer olyan gazdag és komplex módon fejlődik világszerte, hogy immáron szinte megtévesztő „családállításnak” hívni. Sokkal pontosabb a „rendszerállítás” elnevezés, hiszen a technika gyakorlatilag minden olyan helyzetre és kérdésfeltevésre alkalmazható, amely a probléma lényegét rendszerelméleti keretek között is meg tudja fogalmazni. Már pedig az emberi test is egy rendszer, a lélek is az, az emberi tudat is, de rendszereket alkotnak a gyógyító eljárások, a különböző intézmények, az életünk kereteit alkotó emberi közösségek, szociális hálózatok, szűkebb-tágabb környezetünk stb. is.

Betegséggel kapcsolatban az egyik legelső kérdés, amit a rendszerállítás technikájával ki lehet tesztelni, hogy milyen gyógymódokat és gyógyszereket érdemes alkalmazni, a már alkalmazott módszerek helyesek-e, szükség van-e egyéb beavatkozásokra, a gyógyítást végző személyeket és intézményeket jól választottuk-e meg, helyileg és szervezetileg hova forduljunk. Egészen egyszerű rendszerállító technikákkal annak is utána járhatunk, hogy a tünetképzésben milyen okok és tényezők játszanak közre leginkább: biológiai, genetikai, pszichés, családi, transzgenerációs, munkahelyi, környezeti, életmódbeli, táplálkozási, élethelyzeti okok. Mindezzel persze még csak az első lépéseket tettük meg, de ezek alapvető és nagyon hasznos, informatív lépések lehetnek. Ha például azt találjuk, hogy egy betegség genetikai eredetű, és az orvosok teljesen jól kezelik, akkor – családállítóként is, pszichológusként is – legjobb ha fejet hajtunk más területek szakértelme előtt.

Mikor lehetnek hasznosak a klasszikus családállítási technikák?

A klasszikus családállítás elsősorban az olyan családdinamikai összefüggésekkel dolgozik, amik akár több generáción keresztül is összekötnek bennünket családtagjaink, felmenőink sorsával, traumáival, érzelmeivel, meggyőződéseivel, hitvilágával. Hogy felmenőink életének bizonyos aspektusai hogyan hagyományozódnak – gyakran teljesen öntudatlanul – generációról generációra, szűk száz éve a pszichológiai kutatások témája. Hazánkban Szondi Lipót nevéhez fűződik a generációkon átívelő családi tudattalan első nagyszabású, tudományos alapossággal végzett kutatása az 1920-as évekből, de a felmenőinktől átvett trauma ma már nemcsak a pszichoanalitikus, más kutatásoknak is egyik fontos kérdése.

Hellinger nevéhez az őseinktől átvett traumák lelki mozgatórugóinak igen szépen megfogalmazott elmélete fűződik. Szerinte mindannyiunk egyik legfontosabb lelki szükséglete és vágya, hogy a családunkhoz és rokonainkhoz szorosan odatartozzunk, és ezért bármi árat hajlandók vagyunk megfizetni: olyan terheket is magunkra vállalunk, amik egészségünkbe, boldogságunkba is kerülhetnek. Olyan szeretettel vagyunk a szüleink, felmenőink, egyéb családtagjaink iránt, hogy bármi szenvedésüket inkább magunkra vállaljuk, minthogy őket szenvedni lássuk. Mindez persze nagyrészt öntudatlan, és áldozatunk sajnos többnyire nem is oldja meg szeretteink sorsát, vagyis jóllehet jó szándékú, végső soron mégis tévedésen alapszik, és így értelmetlen. Hellinger szerint a lelkünkben tipikusan elhangzó mondatok ilyesfélék: „ha neked nem lehetett jó, nekem sem lesz”, „ha te nem élhettél szabadon, én is korlátok közé szorítom magam”, „ha te annyit szenvedtél, én sem leszek boldog” stb. Lelkünk egy tipikus másik gondolata, hogy pótoljuk valaki számára, akit ő nélkülözött vagy elveszített: „ha a nagypapa nem jöhetett haza a háborúból, majd én helyettesítem őt neked”, „ha te nem mehettél hozzá, akit szerettél, majd én megpróbálok őhelyette élni” stb. Vagyis – szeretetből – próbálunk olyan érzéseket, akár egész sorsokat átvenni, ill. olyan sorsokba besegíteni, amiket nem ismerünk – és persze csodálkozunk, hogy a mi életünk nem halad, vagy betegségek nehezítik azt. Innen nézve teljesen érthető, ha valaki olyan betegségekkel kezd küzdeni, amik korlátozzák a szabadságát, amik megrövidítik életét, amik óriási fájdalommal és szenvedéssel járnak, amik szégyent keltenek benne; és az ilyen logika szerint megjelenő tünet mögötti okok gyakran különböznek azoktól, amikkel a pszichoterápiák hagyományosan foglalkoznak.

Miben tud tehát a családállítás segíteni, és miben különbözik a többi terápiás technikáktól?

Ezen a ponton érdemes újra kétfelé bontani a módszert – azért is beszéltem olyan hosszan a tünetképzés néhány fontos aspektusáról, hogy jobban megértsük, miben segíthet a családállítás. Elindulhatunk a klasszikus hellingeri vonalon, és megnézhetjük, hogy találunk-e családi összefüggéseket vagy más erős, rokoni vonatkozású kötődéseket. Ilyenkor gyakran derül ki, hogy olyan emberek sorsát, életeseményeit, gondolatait, érzéseit ismételjük – vagy olyan emberek helyett próbálunk meg élni, érezni, cselekedni –, akiket esetleg nem is ismerünk, de akikhez lélekben odatartozónak éljük meg magunkat. Ilyenkor előfordulhat, hogy testi tünetünk azonos egy korábban élt családtagunk tünetével, vagy emlékeztet rá, de sokkal gyakoribb, hogy egyszerűen csak valami betegséggel oldjuk meg, hogy az illető sorsával azonosuljunk: nekünk se legyen jobb, mi se legyünk sikeresebbek, nekünk is kijusson a bajokból, mi se merjünk felnőni, férfivá-nővé válni, mi se merjünk beleszólni az életünkbe és szembeszállni a körülményekkel.

Ez a terület mindenképpen a családállítás egyik legnagyobb erőssége. A családi felmenőktől eredő problémák jelenségkörét a klasszikus pszichoterápiás modellek is ismerik, dolgoznak is vele, de nagyrészt már az egyén személyiségének, belső világának részeként kezelik. Hellinger szerint azonban az a szeretetközpontú összetartozási vágy, amiről korábban beszéltünk, olyan törvényszerűségek mentén működik, amelyeket ha megszegünk, azok maguk is tüneteket tudnak produkálni. Ezeket a törvényszerűségeket Hellinger nevezte meg először, a technika maga pedig páratlan plasztikussággal, mintegy röntgenképként jeleníti meg azokat az összefüggéseket és rejtett hatásokat, amik a lélek ezen szintjein működnek. Sőt, ezek a törvények nemcsak a rendszerben előforduló zavar tényére hívják fel a figyelmet, hanem a rendezésük irányát is megadják.

Így áll a betegségek kérdésköréhez a klasszikus hellingeri módszer. Említetted, számos továbblépés történt a kezdeti szemlélethez képest.

A rendszerállítás mára egy komplex, különböző módon alkalmazható technikává fejlődött, tehát alkalmas a lélek azon területeinek a feltárására is, amivel a korszerű pszichoterápiás technikák is foglalkoznak. Mivel a családállítás sem a semmiből született, hanem számos pszichoterápiás technika továbbfejlesztése, illetve azoknak egy speciális dimenzióval való kiegészítése, természetes, hogy ez az immáron önálló profillal rendelkező technika most már alkalmas nemcsak az önmagán belüli továbbfejlődésre, hanem más módszerekkel egy újabb, magasabb szinten történő egybeépítésre is. Számos módszernek képezi alapját az a felismerés, miszerint a lélek „többes-számú”, vagyis számtalan részre bontható. Ezeket nevezhetjük alszemélyiségeknek, énállapotoknak, érzelmi-gondolati sémáknak stb. A lényeg, hogy amint elemekből álló rendszerként tekintünk személyiségünkre, pszichés világunkra, azonnal alkalmazhatóak rá a rendszerállítás elméleti és módszertani sajátosságai. Testi betegségek okait keresve is gyakran szinte kétséget kizáró plaszticitással jelennek meg szemünk előtt belső világunk bizonyos aspektusai, amelyek esetleg konfliktusban állnak lelkünk más területeivel, vagy külső környezetünk egyes szereplőivel, és amelyek aztán testi tünetekké válnak, vagy valamilyen betegségben találják meg legfőbb szövetségesüket, legbiztosabb támaszukat.

Ezeknek a belső „részeknek” időnként van, gyakran azonban nincsen semmi köze felmenőinkhez, a rendszerállítás azonban az egyik legalkalmasabb technika lehet az ilyen típusú összefüggések feltárására és rendezésére.

A rendszerállítás rendkívül plasztikus, szemmel látható és érzelmileg mélyen átélhető módon tárja elénk azokat a belső folyamatokat, amiket a klasszikus lélektani elméletek jórészt latin és görög szakszavakkal írnak le, és amiknek a megértése számos lelki probléma megoldásához megadja a kulcsot. Így egy állítás folyamatában gyakran tisztán végigkövethető, hogy hogyan lett egy külső eseményből, vagy egy másik személyből idővel belső érzés, gondolat, meggyőződés, és hogy ez hogyan vezetett szinte törvényszerűen a test megbetegedéséhez.

Gyakran nem az okok feltárása tűnik a legfontosabb kérdésnek, hanem a megoldása. Bizonyos technikákkal kifejezetten azok a lelki folyamatok és változások jeleníthetők meg, amikre a gyógyulás érdekében szükség lehet – bármi legyen is a baj oka.

És mi hoz gyógyulást?

A gyógyulás kérdésében nagyon sok a félreértés és a naiv csodavárás, és ennek megfelelően pedig a csalódás. A rendszerállítás nagy erőssége, hogy egyszerű, tiszta, világos, azonnal átélhető, érzelmileg mélyen megérintő módon tár fel olyan folyamatokat, amelyek mélyen a tudat felszíne alatt zajlanak. Egy állításnak már a puszta látványa is mélyen meg tudja mozgatni a résztvevők érzelmeit és egész tudattalan világát. A katartikus hatás pedig egy darabig el is kíséri az illetőt.

Tartós változást egy állítás azonban ritkán hoz, ha azt nem követi a feltárt tartalmak alapos és tudatos átdolgozása – ez pedig a családállításnak általában nem része. Kiderülhet, hogy valaki beteg édesanyjával közösséget vállalva szabotálja a saját sorsát – de mi van, ha már erre az önsorsrontásra építve választott magának hivatást és házastársat is? És ha erre épült rá egész személyisége? Hogyan legyen okos egy ilyen helyzetben? Mit csináljon a rá törő érzelmekkel, amiket eddig testi betegségben élt meg? Pedig az ilyen típusú kérdésekre válaszokat kell találnunk, különben újra megbetegszünk, vagy valami más módon produkálnak „tüneteket” lelkünk és életünk megoldatlanságai.

A rendszerállítás egy rendkívül hatékony módszer, amivel testi-lelki problémáink számtalan, életünket mélyen meghatározó aspektusát tárhatjuk és dolgozhatjuk fel. Gyakran látványos és szinte azonnali eredményt hoz, de az életünkben és a személyiségünkben elvégzendő munkát nem helyettesíti.

Arra viszont talán minden más módszernél jobban ráirányítja a figyelmünket, hogy a világban nem vagyunk egyedül, ezernyi szállal kötődünk egymáshoz, ezernyi módon hatunk egymásra – és egész-ségesek csak akkor leszünk, ha mind önmagunkban, mind kapcsolatainkban rendet teremtünk, és egy nagyobb Rend részeiként simulunk bele egy nagyobb Egészbe…

 

Rákos Péter


vissza-a-kezdolapra