A családállítás

Interjú Dr. Angster Máriával


Az elsők között kezdted a családállítást Magyarországon, és a legnevesebb családállítók nagy része ilyen- vagy olyanformán tőled tanulta a mesterséget. Évtizedes klinikai szakpszichológusi munkádat, sikeres pszichoterapeutai tevékenységedet cserélted fel a családállításra. Úgy tapasztaltad, hogy a családállítás hatásosabb eszköz, mint a pszichoterápia?

Ezt nem mondhatjuk, ugyanis mindegyik módszer másra alkalmas. A pszichoterápiában a szubjektív boldogtalanságot és a pszichés és testi tüneteket indokló okokat keressük. Ha az egyén történetében volt ilyen tünetet vagy elakadást okozó esemény, helyzet, trauma, akkor azok feldolgozására továbbra is a pszichoterápia a megfelelő gyógymód. Ám sokszor van, hogy nem találunk semmit, ami a panaszt indokolná. Az egyéni élettörténet nem magyarázza például, hogy miért vall valaki sorra kudarcot a munkájában, annak ellenére, hogy okos, tehetséges, szorgalmas. Vagy miért romlanak el egymás után a párkapcsolatai, holott minden adottsága meglenne ahhoz, hogy boldog legyen. Miért depressziós, miért nem sikerül évek óta teherbe esnie annak ellenére, hogy ennek semmilyen fizikai oka sincs. Miért lesz beteg, mikor az élete és lénye maga a megtestesült harmónia. A gyógyító szakmákban jól ismert jelenség, hogy néha bármit teszünk is, egyeseknél makacsul fennmarad a testi vagy a lelki tünet illetve betegség. Itt lép életbe a rendszerszemlélet, vagyis annak ismerete, hogy az ember nem elszigetelt lényként, hanem a családja részeként él. A család pedig olyan rendszer, amelyben a tagok – sokszor anélkül, hogy erről racionális tudásuk lenne – sorsközösséget vállalnak egymással. Így fordulhat elő, hogy egy tünet kiváltó oka nem a kliensünk életének a része, hanem valaki másé, egy családtagé. Ha pedig nem az egyéni életrajzban van a kiváltó ok, akkor egy újfajta vizsgálódás segíthet kideríteni, hogy kitől vállalhatta át a kliens azt a terhet, ami nem engedi jól élni.

Vagyis fel kell deríteni a család történetét?

Igen. Ugyanis a család élő, és már nem élő tagjai egy rendszert, hálózatot alkotnak. Ez egyfajta információs mező, amelyben mindenkinek ott van a lenyomata, aki csak a kiterjedt családhoz tartozik, és tartalmazza az összes információt arról is, hogy az idők során kinek milyen nehéz sors, fájdalom vagy veszteség volt az osztályrésze. Ebbe a nagy egészbe ágyazódik be az ember egyéni élete. Bert Hellinger írta le először ezt a rendszert és annak működési mechanizmusát. Munkacsoportjával a nyolcvanas évek elején kezdte a megfigyelései alapján kidolgozni módszerét, amelyet ma családállításként ismerünk. Több forrásból is merített, ám mindahhoz, amit másoktól átvett, hozzáadta a maga eredeti meglátásait és megfigyeléseit, és ezekből egy új módszert létrehozva rövid időn belül látványos sikereket ért el. A kilencvenes években Németországban, 2000-től pedig világszerte futótűzként terjedt a családállítás. A szó maga pedig a láthatatlan családi hálózat feltérképezésének, „megkérdezésének” technikájára utal.

Létezik tudományos magyarázat arra, hogy hogyan térképezhető fel pár perc alatt ez a kliensek számára is gyakran teljesen ismeretlen terület?

Szinte egy időben azzal, ahogy gyűltek Hellinger és munkacsoportjának megfigyelései, az angol biológus és filozófus Rupert Sheldrake az egy csoportba tartozó lények közötti láthatatlan összeköttetést kutatta. Kísérleteinek eredménye szerint ilyen összeköttetés van az állatpopulációk tagjai, az állat és a gazdája valamint az csalad-2összetartozó és egymással kötődésben élő emberek között is. Ez a magyarázat arra, hogy megérezzük, ha valami baj történik a családunk egy tagjával. Sheldrake “morfogenetikus mezőnek” nevezi az összetartozó élőlények között lévő láthatatlan hálót. Ám hogy pontosan mi is ez, ki vagy mi irányítja, arra Sheldrake sem tudja a választ. Nehéz elfogadnunk, hogy működik valami, mégpedig a tapasztalatok szerint megbízhatóan, és mi mégsem értjük, mi az. Nem marad más hátra, mint elfogadni azt, amit egyelőre még nem tudunk magyarázni, viszont a javunkra válik, ha kiaknázzuk az általa kapott lehetőségeket.

Éppen ezt szeretnénk az elkövetkezőkben: sorra venni azokat a felfedezéseket, amelyek a családállításokon sokszorosan bizonyítást nyertek, viszont még kevés idő telt el ahhoz, hogy a hétköznapi gondolkodásunk részévé válhattak volna.

Egészen biztosan könnyebben élnénk, egészségesebbek volnánk, ha ismernénk, és amennyire csak lehet, betartanánk azokat a törvényeket, melyeket először Hellinger figyelt meg és foglalt rendszerbe. A családállítás lényegében három alapelven törvényszerűség nyugszik.

Ezek közül az első az odatartozás joga. E szerint a tág értelemben vett család minden tagjának egyenlő joga van ahhoz, hogy a többiek a családhoz tartozónak ismerjék el. Gyakori, hogy valakit ennek ellenére kitagadnak, mert a család számára elfogadhatatlan dolgot tett. Van, hogy azért próbálnak megcsalad-3 elfelejteni egy hozzátartozót, mert nagyon fájdalmas rá emlékezni. A kitagadott energetikai lenyomata azonban ott van a családi mezőben, és az így keletkezett űr generációkon keresztül hathat.

A második alapelv a hely törvénye. Ezek szerint minden családtagnak megvan a saját helye ebben a rendszerben. „Saját helyünkön élni” itt annyit tesz, hogy az érzelmi megélésünkben is a nekünk megfelelő generációs létrafokon, és azon belül is a nekünk megfelelő sorszámú helyen állunk. A legalsó generációs létrafokon áll a gyerek. Ő a rendszerben a Kicsi. A felette lévőn állnak a szülei, akiktől az életet kapta, ők a Nagyok. Felettük helyezkednek el a nagyszülők, a Nagyon Nagyok, és így tovább. Ezek mondhatni biológiai tények. Mégis sokan úgy élnek, mintha a szülők generációs létrafokán lenne a helyük: úgy érzik, apjuk vagy anyjuk magányos, érzelmileg helyettesíteniük vagy pótolniuk kell számára a társat. Az is előfordul, hogy a gyerek két generációs létrafokot ugrik – természetesen csak érzelmi megélésében – felfelé. Ilyenkor úgy érez és viselkedik a saját szüleivel, mintha ő lenne azok apja vagy anyja. Így aztán nem is tudja a saját életét élni, gyökértelenné és stresszessé válik. Életéből kimarad gyerek-lét, amit nagy valószínűséggel a párkapcsolataiban próbál meg pótolni.

A harmadik alapelv rendszer-lelkiismeret működését írja le. Hellinger zseniális megfigyelése szerint a családi mezőben egy teljes mértékben igazságtalan tudattalan dinamika működik. Ennek köszönhetően, ha a tagok közül valakinek a múltban nehéz sors jutott, akkor egy másik családtag, aki egy vagy két generációval később született, úgy él, érez és viselkedik, mintha az a rossz dolog vele történt volna meg – és ehhez még az sem kell, hogy tudjon a nehéz sorsú családtag létezéséről. Ebben az utódban ilyenkor olyan érzések, érzelmek keletkeznek, mintha őt közösítették volna ki, mintha őt érte volna pótolhatatlan veszteség, mintha őt érte volna valamilyen sorscsapás.

És mi az új a családállítás módszerében?

Korábban más családterapeuták is alkalmazták azt a technikát, hogy a család szereplőinek képviselőket választanak, elrendezik őket a térben, és értelmezik az így létrehozott képet. A pszichodrámában is felkért szereplők játszanak el a csoporttag életéből egy-egy helyzetet vagy történetet. A családállításnál azonban az az újdonság, hogy a csoport résztvevői alig tudnak valamit azokról a személyekről, akiket az állításban képviselnek. A kliens egy-két mondatban mondja csak el a témáját, azután rögtön kiválasztja a csoport tagjai közül a téma szempontjából fontos családtagjainak képviselőit. Azok felállnak, mozogni kezdenek a térben, majd rövid időn belül különböző testi érzetek, impulzusok, mozdulatok, esetenként érzelmek alakulnak ki bennük. Sokszor meghökkentő pontossággal jelenítik meg a képviselt személyek gesztusait, érzéseit, beszédmodorát, akár a mondatait is. Az állításvezető a képviselők visszajelzéseit, spontán mozdulatait, a velük kísérletképpen kimondatott mondatokat értelmezve deríti ki, hogy hol borult fel a családban a rend, kitől milyen tünetet, sors-forgatókönyvet vett át a kliens. A diagnosztikus szakaszt a képviselők a hely törvényének megfelelő újraelrendezése követi térben valamint a kliens által átvett terhek visszaadása azoknak, akiktől a nehézségek erednek.

Van-e a családállításnak a betegségek és nehéz lelki tünetek megszüntetésén túl is hatása?

A felborult rend helyreállításán és az átvett sorsok, nehézségek letételén túl a családállításnak a gyökereink, azaz a szüleinkkel, nagyszüleinkkel, testvéreinkkel és a családunkkal való kapcsolatunk helyreállítása is a feladata. Az a szó, hogy család, sokak számára fájdalmat, haragot, hiányérzetet jelent. A családállítás a maga újszerű látásmódjával azonban élményszinten szembesít azzal, hogyan működnek az élet, a szeretet és a rend törvényei mindannyiunk életében. S ez az új, a nagy egészbe beleágyazott élettörténet már egészen más, mintha csak bántások és hiányok fájdalmas egymásutánjából állna az életünk filmje.

 

Rákos Péter


vissza-a-kezdolapra