Kicsik és nagyok

Interjú Dr. Angster Máriával


Nemzetközi képzőként és terapeutaként sokat utaztál, sok helyen vezettél már családállítást. Mi a tapasztalatod, létezik-e országokon és kultúrákon átívelő, családokat érintő globális probléma?

A hagyományos értékrend átalakulása leginkább a család belső szerkezetét rázta meg alapjaiban. A lelkünk ugyanis időtlen, az nem halad a korral. Számára csak egy rend létezik, az, amelyik egyidős az emberiséggel. A család hierarchikus, a benne megnyilvánuló rend kötött, a generációk egymás fölötti szinteken helyezkednek el, és ezek között a szintek között ideális esetben nincsen átjárás. A modern társadalmakban viszont az a mindennapos tapasztalat, hogy egyáltalán nem egyértelmű, ki melyik szinthez tartozik. Sokszor hallani, ahogy felcseperedő lányok büszkén kijelentik: „az anyukám a legjobb barátnőm” – mintha bizony egy generációs szinten állna anya és lánya. Logikusan persze mindenki tudja, hogy hozzá képest ki áll egy szinttel feljebb – ezeket a családtagokat Hellinger “Nagyoknak” hívja -, és azt is, hogy ki áll hozzá képest egy szinttel lejjebb: ők a gyerekek, akiket a családállítás rendszerében “Kicsiknek” hívnak. Viszont aki úgy él, érez, viselkedik, mint a saját szülei, vagyis mintha a Nagyok társa vagy barátja lennéne, akkor eggyel feljebb lépett ahhoz képest, mint ahol a helye van. Ez akkor történik, amikor a gyerek úgy látja, hogy nem jó a szülei házassága, az egyik szülő nem áll fizikailag vagy lelkileg a másik mellett, esetleg hosszú időre elutazott, függőséggel küzd, beteg vagy depressziós. Ilyenkor születik meg az a mondat a gyerekben, hogy „nem baj, majd én melléd állok társnak”. Innentől úgy él, érez és viselkedik, mintha ő lenne az igazi kicsi társa az apjának vagy az anyjának.

Ez az, amikor a gyerek egy generációs szinttel feljebb ugrik. Ugorhat-e akár két szinttel is feljebb?

A sajátunknál két generációs szinttel állunk feljebb, amikor úgy viselkedünk a szüleinkkel, mintha ők lennének a gyerekek és mi a szülők. A Kicsi és Nagy szerepe ilyenkor helyet cserél. Nagynak érezzük magunkat, hiszen tanultak vagyunk és okosak, őket tájékozatlannak látjuk és ezért az életről való tudásukat lebecsüljük, vagyis Kicsiként kezeljük őket. Ilyenkor előszeretettel neveljük a szüleinket hogy megpróbáljuk elérni, ők is úgy lássák a világot, ahogy mi, mert attól szerintünk ők sokkal jobban lennének. Máskor pedig meg akarjuk oldani az érzelmi természetű gondjaikat, tanácsot adunk nekik a házassági konfliktusaikkal kapcsolatban, és igyekszünk nekik megadni mindazt, amit ők a saját szüleiktől nem kaptak meg. Gyakran óvjuk őket és nem mondjuk el nekik, hogy bajban vagyunk, hogy súlyosan megbetegedtünk, elveszítettük a munkánkat, vagy éppen készül elhagyni bennünket a házastársunk. Mindezt azért, mert úgy gondoljuk, hogy ez nekik sok lenne, nem bírnák elviselni, és nagyon kiborulnának. Úgy óvjuk őket a negatív tartalmú információktól, mint ahogy egy szülő óvja a kisgyerekét.

Ebbe a helyzetbe szinte mindnyájan belekerültünk már az életünk során. Mi a következménye ennek a szerepcserének?

Az, hogy valószínűleg éppen emiatt megy tönkre annyi párkapcsolat és házasság. Ha ugyanis feljebb állunk – mármint úgy érezzük magunkat, mintha feljebb állnánk – a saját generációs szintünknél, akkor értelemszerűen azt már nem tudjuk átélni, hogy mi vagyunk a szüleink gyerekei, a Kicsik. Azok, akik ha úgy hozza az élet, védelemre szorulnak és akiknek biztonságot ad a szülői ház. Pedig erre az érzésre mindenkinek alapvetően szüksége van. Akinek ebben nem volt része kis korában – mert a lelkében született segítő szándék okán kilépett a saját helyéről – az nagy valószínűséggel a felnőttkori párkapcsolatában akarja ezt pótolni. Vagyis időről időre elkezd úgy érezni a párjával szemben, mintha az az apja vagy az anyja lenne.

Vannak ennek félreérthetetlen jeli?

Például az, amikor a házastársak elkezdik egymást apukámnak vagy anyukámnak szólítani. Ha egyszer-egyszer elhangzik ez a megszólítás, az még rendben van, de ha szokássá válik, akkor az valószínűleg azt fejezi ki, hogy a felek kölcsönösen szülőpótlékai egymásnak. Ez a kapcsolat elején még akár nagyon kellemes is lehet, hiszen végre átélhetik az érzést, ami annak idején annyira hiányzott: a szeretetet, a biztonságot, a szoros együttlétet. Ennek következtében azonban egyik fél sem a neki megfelelő generációs szinten áll a párkapcsolatban. A férj a párja apukája, a feleség a férfi anyukája ahelyett, hogy egy szinten álló, egyenrangú felnőttként élnék meg magukat. Az a baj az ilyen jellegű kapcsolatokkal, hogy kivész belőlük az ellenkező neműek közötti izgalom, feszültség és tűz. Így azután, hogy kielégültek a gyermeki szükségleteik, ezt a házasságon kívül igyekeznek pótolni. Ezen a ponton nyilvánvalóan felborul a harmónia.

Logikusan adódik a következtetés, hogy ugyanilyen káros az is, amikor a saját gyermekünket kezeljük felnőttként.

Néhány generációval ezelőtt a szülők még rendszeresen a német „nicht vor dem Kind”, azaz „ne a gyerek előtt” mondattal jelezték egymásnak, hogy amiről épp szó van, az nem a gyerekekre tartozik, és ezt így tették helyesen. Ma egy-egy hevesebb és hangosabb házastársi vita során talán felmerül a felekben, hogy ezt a gyereknek talán mégsem kellene hallania. A gondolat rendjén való – az viszont már a rendszerhiba jele, amikor úgy döntünk, nem is baj ha hallja, tudja csak meg, hogy milyen is valójában az apja vagy az anyja – és közben azt reméljük, hogy a vitában majd nekünk ad igazat, és mellénk áll… És bár a saját szempontunkból akár igazunk is lehet abban a nézeteltérésben, nagyot sokat ártunk a gyereknek, ha abba belevonjunk, vagy csupán hagyjuk, hogy belevonódjon a szülők, a Nagyok dolgába. Sokszor a következmények jelzik, hogy valami e téren nincs rendben: a gyerek szorong, alvászavara van, fáj a feje vagy a hasa anélkül, hogy annak szervi oka lenne. Hosszú távon leromlik a tanulmányi eredménye, elmagányosodik, és ami még ijesztőbb: elkezd pontosan úgy viselkedni, mint a házastársunk, akivel szemben vele hallgatólagos szövetséget kötöttünk és akit vele együtt szidunk.

Ezek szerint a modern nevelési elvekkel homlokegyenest ellenkezően semmi nem tartozik a gyerekre a szülők párkapcsolati ügyeiből, érzelmi kríziseiből, sorskérdéseiből?

Semmi. Nagy hiba például, ha megkérdezik a gyerektől, hogy szerinte apu és anyu megtartsa-e az új gyerekét. “Szeretnél testvérkét?” kérdezik a szülők, maguk sem tudván eldönteni, hogy vállalják-e az új terhességből születendő gyereket. A megkérdezettnek pedig legalább két szívből jövő válasza van egyszerre: az egyik pillanatban örömmel venne egy aranyos kisbabát a családban, ám a másikban pontosan tudja, hogy hány Lego, kisvasút, baba és egyéb játék látná kárát az új gyerek határsértéseinek – és azt is, hogy onnantól még kevesebbet kapna a szülei amúgy is szűken rendelkezésre álló idejéből és figyelméből. Ha egy ilyen pillanatban éri őt a kérdés, a válasz könnyen egy kategorikus „nem” lehet. Amikor később úgy érzi, hogy a döntésben, azaz a kistestvér életének leszavazásában az ő “nem”-je is számított, akkor nagy valószínűséggel a lelke súlyosan megbüntetheti ezért. „Én is úgy szavaztam, hogy ne éljél. Vezeklésképpen én sem élek igazán, vagy élek jól” – szól a hang a lelkében, és ez a fogadalom aztán kényszerítő erővel hat tovább az élete során.

Még gyakoribb talán, hogy a válás kérdésében kikérik a gyerek véleményét.

Igen, és ez a generációk belső rendje ismeretében nagyon szomorú. Ilyenkor ugyanis a gyereknek az egyik szülő ellen kell szavaznia. Az a tapasztalat, hogy bármi – ismétlem: bármi – történik is a hétköznapok megélésében, a gyerek a lelkében akkor is feltétel nélkül szereti mindkét szülőjét, méghozzá egyformán. A gyerek lelke végtelenül igazságos: amennyire szolidarít az egyikkel a viselkedés szintjén, pont ugyanannyira áll a másik mellé – igaz, öntudatlanul, a lelkében. Ennek következtében aztán úgy él, érez, viselkedik, mint a felszínen elutasított másik szülő, mintha csak azt fogadta volna meg neki: ”én is ugyanolyan leszek, mint te, így fejezem ki a szeretetemet, és így mutatom meg, hogy téged is pontosan ugyanúgy szeretlek”. Ugyanez érvényes akkor is, amikor az együtt élő szülők közötti konfliktusba vonódik be a gyerek. Még ha a történések szintjén igaza van is az egyik félnek abban, hogy nem helyes, hogy a másik iszik, verekszik, félrelép vagy elherdálja a család pénzét, attól még tény marad, hogy a gyerek kettejüké, és az életét mindkét szülőnek egyenlő arányban köszönheti. A lélek számára pedig egyedül ez a fontos. A gyerek csak akkor érzi jól magát, ha továbbra is azok a pozitív energiák áramlanak a szülei között, amelyeknek a létét is köszönheti. Ideális esetben együtt élnek a szülők, és az idő nagy részében harmónia és szeretet uralkodik a családban. Ha nem sikerül együtt maradniuk, akkor a gyerek lelkének az a jó, ha a válás után a szülők egymás iránti tisztelete megmaradt. Ha nem, attól a gyerek a lelke mélyén nagyon szenved.

Viszont a gyakorlatban igen nehezen megoldható, hogy a gyerek semmit se tapasztaljon a szülők között zajló konfliktusokból.

Való igaz, az életünk szűk térben, egy általában nem túl nagy és hangszigetelés nélküli lakásban zajlik, tehát sokszor nem tudjuk fizikailag is elkülöníteni a generációkat. Ha csak arról van szó, hogy a gyerekek akarva akaratlanul látnak-hallanak olyasmit, ami nem rájuk tartozik, de van tudása arról, hogy „apu és anyu most összeveszett, úgy, ahogy én szoktam az oviban vagy a suliban összeveszni, de majd mindjárt kibékülnek, és különben meg nagyon szeretik egymást”, akkor nincs nagy baj. De ha amellett, hogy a gyerek tanúja a felnőttek konfliktusainak, még bele is vonódik, egyik vagy másik szülője pártjára áll, pláne ha erre még nyíltan fel is kérik, akkor egészen biztosan sérül. Ilyenkor törvényszerűen egyik szülőjével nyíltan, a viselkedés szintjén, a másikkal pedig a lelkében szolidáris – azt pedig el tudjuk képzelni, hogy érzi magát a gyerek lelke, amikor egyszerre húzza két egyenlő nagyságú erő, egymással pontosan ellentétes irányba… Nem győzzük ismételni: azt kell tudnia a gyereknek, hogy még ha a szülők időnként kiabálnak és mérgesek is, alapvetően tisztelik és szeretik egymást – a közöttük zajló vitákhoz pedig neki az égvilágon semmi köze sincsen.

Ajánlatos ezt ilyenkor tudatosítani is benne?

Mindenképpen. Ha mondjuk odamegy a gyerek vigasztalni az egyik szülőt, akkor az a jó, ha ehhez hasonló mondatot hall: „ez a mi dolgunk, sajnálom, hogy előtted veszekedtünk”. Fontos, hogy ne bocsánatot kérjünk a gyerektől, azzal ugyanis magunk fölé emeljük. Megbocsátani csak egy felső pozícióból lehet az alulra került vétkesnek. Ettől pedig a gyerek nagyon rosszul fogja érezni magát. Mindössze csak annyit mondjunk: “sajnálom”. Aztán elmesélhetjük, hogy ami történt, az fájdalmas ugyan, de ha két ember együtt él, akkor előfordulnak ütközések, ez minden kapcsolatban így van és rendben van, és persze a dolgok majd elrendezésre kerülnek. Utalhatunk arra is, hogy a gyerekekhez hasonlóan a felnőttek is szomorúak és dühösek, amikor összevesznek a barátaikkal. Ettől a gyerek lelke megnyugszik, mert látja, kezünkben tartjuk az életünket és kezeljük a konfliktusainkat, s neki nem kell a segítségünkre sietnie. Lehet mellettünk az, ami valójában: gyerek. És – a családállítás tanúsága szerint legalábbis – ez a legtöbb, amit mi, szülők megadhatunk neki.

 

Rákos Péter


vissza-a-kezdolapra