Párkapcsolat

Interjú Dr. Pusztai Ildikóval


A SOTÉ-n végeztél, sebész szakorvos vagy, később a Sorbonne-on tanultál pszichoterápiát. Vezető sebész-főorvosként és terapeutaként dolgoztál külföldön. Idehaza tanácsadással, tréningekkel, családállítással foglalkozol. Mint terapeuta, milyen problémákkal találkozol leggyakrabban és ezek kezeléséhez mennyiben járult hozzá a családállítás szemlélete?

Munkám során – hasonlóan más, segítő szakmák tapasztalatához – leginkább a zátonyra futott párkapcsolatok nagy száma tűnik fel. S bár a párkapcsolati témakörnek könyvtárnyi irodalma van, Bert Hellinger, a családállítás kidolgozója, ebben is forradalmian újat hozott. Rendszerében ugyanis azok is családtagnak számítanak, akik nem a vérrokonaink. Ők azok, akik sorsuk alakulásával hozzájárultak ahhoz, hogy a családban gyerek születhessenek. Ily módon családunk részévé válnak azok is, akik a szüleink összetalálkozása előtt az ő a partnereik voltak – hiszen az, hogy velük megszűnt a szüleink kapcsolata, eredményezte azt, hogy egy új kapcsolat vegye a kezdetét, és abból a kapcsolatból mi megszülethettünk. Ha azok a partnerek maradtak volna, akkor mi nem lennénk – legalábbis ebben a formában, ebben a genetikai összetételben semmiképp. Azzal, hogy ők kiléptek, hely keletkezett a szüleink mellett, amit aztán egymásnak betöltve szülőpárrá váltak.

A családállítás ezért e megelőző kapcsolatot kiemelt fontosságúnak tekinti, és külön elnevezéssel is illeti: “helycsinálónak” hívja. A mi tudattalanban rejlő gyermeki énünk precízen és logikusan tudja, hogy ennek a néninek vagy bácsinak köszönhetjük az életünket, vagyis annak, hogy ők kiléptek egy kapcsolatból, és ez a szakítás gyakran nem kevés fájdalommal járt számukra. Amúgy ez az élet rendje, és nem is volna vele semmi baj, ha a szüleink elismernék a helycsináló létét és szerepét, és a család fontos tagjai között tartanák számon őket. Ez azonban szinte soha nincs így. Általában tudomást sem akarnak róluk venni, és még azt is illetlenségnek tekintik, ha a nevük véletlenül szóba kerül. Leginkább kölcsönösen hallgatnak róluk, mintha az előző kapcsolatok nem is léteztek volna sohasem – ez azonban hibát, vákuumot eredményez a családi rendszerben, amit egy jelen lévő családtag azonnal betölt. Ez a családtag leggyakrabban mi magunk vagyunk: fiúként édesanyánk előző párkapcsolatát, lányként édesapánkét képviseljük, vagyis elkezdünk öntudatlanul partnerként, ráadásul egy megbántott, kirekesztett partnerként a szüleink közé ékelődni. Nem kell túl sok fantázia ahhoz, hogy elképzeljük a következményeket: elromlik a szüleinkkel való kapcsolatunk, és mert anyánk vagy apánk virtuális partnereként akadt meg az életünk egy ponton, a saját párkapcsolatunk sem tud megfelelően működni. És a történet persze nem ér véget a szüleinknél: magától értetődően mi is ugyanezt a mintát követve “tagadjuk ki” az előző kapcsolatunkat (a párunk és a gyerekünk előtt legalábbis), és ez így göngyölődik tovább és tovább…

A megoldás ezek szerint az, hogy az előző kapcsolatra nem ideges féltékenységgel, hanem a családhoz tartozó fontos embereket övező tisztelettel tekintsünk?

Pontosan, bár amíg erről a fontos tényről nem tudunk, esélyünk sincs arra, hogy ez a változás bekövetkezzék. És lássuk be, egyetlen porcikánk sem kívánja, hogy ezzel szembenézzünk, inkább mindenáron szabadulnánk attól a tudattól, hogy nem mi vagyunk az egyetlen fontosak a párunk életében, nemhogy befogadni szeretnénk az elődöt a családba! Ennek viszont rendre az a következménye, hogy a saját házasságunkból született egyik gyerek lelkében törvényszerűen kialakul a helycsinálóval való tudattalan szolidaritás: “Ha téged kitagadtak, majd én képvisellek”. És ezért elkezd úgy érezni, úgy viselkedni velünk, szülőkkel, mintha az előd érzelmeit élné át.

Egy lány ilyen esetben gyakran mérges, féltékeny, verseng az anyjával, és ahol csak lehet, “betart” neki. Az is lehet, hogy apjával szemben pedig úgy viselkedik, mintha nem is a kislánya, hanem a kis „igazi” társa lenne. És ugyanez igaz fordított esetben, anya és fia között is. Ilyenkor a gyerek maga sem érti, hogy miért “kell” neki állandóan ellenzékben lennie, miért fosztja meg magát attól, hogy a család szeretett tagja legyen. Vágyna is arra az érzésre, hogy csak gyerek legyen és semmi más, de közben köti a tudattalan szolidaritás. Aki egy ilyen szerepvállalással a lelkében nő fel, az egyrészt lemarad a saját gyerekkoráról, másrészt annak a párkapcsolataiban is nehézségei lesznek. Az ember nem tud egyszerre két helyen – szülője társpótlékaként és a párja társaként teljes értékű partnerként funkcionálni.

Van-e még olyan, csak a családállításokból ismert törvényszerűség, amelyről hasonlóképpen nem tudunk, s amely hasonlóképpen veszélyt jelent a párkapcsolatainkra?

Az adok-kapok egyensúlya. Ha felborul, az már önmagában is elég ahhoz, hogy egy kezdetben jól működő kapcsolat tönkremenjen. Viszont ha sikerül újra helyreállítani az egyenleget, a kapcsolat is látványosan megjavulhat.

Ha a páromtól kaptam valamit, még ha úgy érzem is, hogy az “járt nekem”, a lelkem tudja, adós lettem, és vissza kell adnom legalább ugyanannyit, hogy ismét jól, azaz kiegyensúlyozottnak érezhessem magam. Ám csak akkor érzem magam igazán jól, ha egy kicsivel többet adtam vissza, mint amennyit kaptam. Ettől a másik kerül alulra a mérleghintán: most ő viszonoz valószínűleg egy kicsivel többet. Aztán ismét én következem. Ez a dinamika mozgatja és tartja életben a párkapcsolatokat, valójában minden kapcsolatot. Fontos tudni, hogy ez alól a szülő-gyerek kapcsolat az egyedüli kivétel. A szülő mindig ad, a gyerek mindig kap, és amikor majd ő lesz szülő, ez így megy tovább és így egyenlítődik ki az időben. Egy párkapcsolatban viszont, hogy ki mennyit ad és kap, az hihetetlenül pontosan és hosszú időn át könyvelődik. Minél több figyelmet, szeretetet, törődést és egyebet adnak a felek egymásnak egy kapcsolatban, minél élénkebb az adok-kapok tánca, annál boldogabbnak érzik magukat. Sajnos sokan hiszik azt, hogy ha többet adnak a másiknak, mint amennyit viszonzásképp kapnak, azzal lekötelezik a párjukat, és bebiztosítják a helyüket a kapcsolatban. Ez azonban súlyos tévedés, ugyanis a másik fél számára egyre reménytelenebb a viszonzás és a kiegyenlítés. Végül már csak egyetlen út marad számára: az, hogy meneküljön abból az adósviszonyból, ami egykor kiegyenlített és reményteli párkapcsolatnak indult.

Mire kell figyelni az egyensúly érdekében?

Érdemes betartani az aranyszabályt: csak annyit adjunk, amennyit a másik viszonozni tud. Hogy kinek-kinek mekkora az elfogadható mennyiség, azt az ember az eredeti családjában tanulja és szokja meg. Az egyik családban gyakran és sokat adnak egymásnak, hangosan, nagy gesztusokkal kísérve. A másik családban keveset adnak és kapnak, azt is halkan és ritkán. A két véglet között pedig ott van rengeteg variáció. Egyik mérték se helyes vagy helytelen – egyszerűen csak olyan, amilyen. Amikor két ember találkozik és összekerül, annak a félnek kell a másikhoz alkalmazkodnia, akinek a családjában élénkebb volt az adok-kapok mozgása. Aki a kevéshez szokott, a soktól úgy érzi, elárasztják, belefullad – és hiába szereti a másikat, elmenekül. A családállítás zseniális meglátása, hogy hiába a szeretet, a szerelem, ha a lélek egyensúlya felborul, felborul a kapcsolat is. A felszíni ürügyek ennek már csak az okozatai.

Tehát mindig minden esetben arra kell figyelni, hogy egy párkapcsolatban mindig napra kész legyen a felek között az adok-kapok “folyószámlája”. Tartós kapcsolatban előfordul, hogy az egyik fél egy adott időszakban többet ad, mint kap, aztán a másik ad többet. Ha jó a kapcsolat, valószínűleg rendben van az egyenleg. Amikor felbillen a mérleg, az mindkét félben feszültséget szül. Adósnak lenni nehéz. Az ideális az lenne, ha sikerülne folyamatosan mozgásban tartani az adok-kapok mérleghintáját, ám ez különböző okoknál fogva sokszor nem sikerül. Ilyenkor az egyik fél úgymond hitelt vesz fel a másiknál. Ha nem tudja visszafizetni, súlyosan eladósodik. Túl sokat kapott, támogatást, szeretetet, figyelmet, törődést, és keveset adott vissza. Lehet, hogy az egyik a saját céljaival volt elfoglalva, a másik magára vállalta a közös feladatok párjára eső részét. Vagy hogy átsegítse párját egy nehéz időszakon, alárendelte a saját érdekeit a másik céljainak, és hosszabb időn keresztül anélkül adta a figyelmét, szeretetét, esetleg anyagi támogatását, hogy abból bármit is visszakapott volna. Akkor is kibillen a mérleg, amikor az egyik fél súlyosan megbetegszik, és párja ápolja és látja el helyette a feladatait. Így aztán aki sokat kapott, adósként már nem tudja magát egyenrangú társként megélni a kapcsolatban. A párkapcsolathoz ugyanis két egyenrangú, szuverén emberre van szükség. A megoldás minden esetben, amikor az egyik fél túl sokat kapott, az, hogy az adósságot mihamarabb rendezni kell. Az eladósodás tényét pedig ki kell mondani, és közösen kell keresni az útját, hogy a kapcsolat érdekében az egyenleg rendezve legyen. Ami ezt különösen nehézzé teszi, hogy nincsen “általános egyenértékes”, vagyis nemcsak az a gond, hogy mivel fizessük vissza a gondoskodást, ápolást vagy törődést, hanem az is, ogy abból mennyi a megfelelő mennyiség – és, emlékezünk rá, mennyi a “plusz még egy kicsi”? Nehéz, gyakran fájdalmas beszélgetések ezek, és mivel neveltetésünkből hiányzik ennek szóhasználata és gyakorlata, mindkét fél igencsak esetlennek érzi magát, ha egy ilyen beszélgetésbe belefog. De, és ezt a tapasztalat újból és újból megerősíti, amikor egy reménytelenül kibillent helyzetben újból mozgásba lendül az adok-kapok tánca, csodálatos, friss energiák kezdenének áramlani a két ember között, és a kapcsolat valósággal újjászületik.

 

Rákos Péter


vissza-a-kezdolapra