A párkapcsolat lezárása

Elixír Magazin, “Válaszol a rendszerterapeuta” rovat:

„Mintha valamilyen átok ülne rajtam: évek óta nem jön össze még egy alkalmi párkapcsolatom sem. Pedig kifejezetten vonzó nőnek tartanak, igaz, elváltam, és van egy nyolcéves kisfiam – de ez nincs a homlokomra írva, amikor elmegyek szórakozni. Ráadásul, bár harmincöt éves vagyok, simán letagadhatnék tíz évet. A házasságom előtt ragadtak rám a férfiak, nem tudom, mi történt velem az elmúlt években, milyen láthatatlan jeleket küldök, hogy ilyen nagy ívben elkerülnek a potenciális partenerek” – írja Katalin, s kérdezi, vajon ezzel egy társtalan felmenője mintáját követi-e szolidaritásból, ahogy ezt egy családállításról szóló könyvben olvasta.

Kedves Katalin; nem kizárt, hogy nehéz élettémáját átvéve osztozik egy távoli nőrokonnal, s ezért éli az egyedülálló anyák életét, de én – a levelében leírtak alapján – arra gyanakszom, hogy volt férjével (bár házasságuk már évek óta véget ért) még mindig sok, elevegoodbyen szálon kötődnek egymáshoz, s lezáratlan témáik nem engedik egyiküket sem a saját útjára lépni. A rendszerállítás tanúsága szerint mindenkihez csak egyetlen párkapcsolati hely tartozik, s a partner a szakítást követően is – virtuálisan – tovább foglalhatja ezt a helyet, ha nem kerül tudatosításra és kimondásra mindaz, ami a végleges elváláshoz szükséges (s ha ez a hely foglalt, azt ösztönösen megérzik a partnerjelöltek, így aztán előbb-utóbb odébbállnak).

Az a szerencse, hogy az elválás bűvös mondatai akkor is eljutnak az érintetthez, ha az nincs jelen, ugyanis a kapcsolati térben az egymásra vonatkozó információk folyamatosan kicserélődnek. Ezért most, ha szemét becsukva maga elé képzeli volt férjét, magában megszólíthatja, és elmondhatja neki:

„Kedves Géza! Négy évig voltam a feleséged. Házasságunk alatt nem engem láttál, mert nem engem kerestél: az, akihez kötődtél, nem én vagyok. Az én hibám, hogy ezt akkor nem ismertem fel, és hogy folyton meg akartam felelni az elvárásaidnak. Végül aztán rá kellett jönnöm, lehetetlenre vállalkoztam. Elvártad tőlem, hogy azt adjam neked, amit annak idején az édesanyádtól kaptál: feltétlen elfogadást, szeretetet, és azt, hogy mindent elnézek neked. De én csak a feleséged voltam, nem az édesanyád. Sajnálom, hogy ez neked kevés volt, és többet vártál tőlem. A kapcsolatunk véget ért, s annak megromlásáért mindketten egyenlő arányban felelősek vagyunk. Én vállalom a rám eső részt. Mindazt, amit tőled kaptam, köszönöm. Amit adtam, szeretettel adtam. A kapcsolatunk emlékét a szívemben őrzöm tovább. S bármi történt is, neked köszönhetem életem legnagyobb ajándékát: a fiunkat. Ő mindig rád fog emlékeztetni, és téged benne szeretlek tovább.”

Ezután gondolatban búcsúzzon el tőle egy kézfogással vagy öleléssel – ahogy jólesik –, s utána figyelje meg, milyen változás veszi kezdetét a lelkében és a környezetében…

This entry was posted in Nincs kategorizálva. Bookmark the permalink. Both comments and trackbacks are currently closed.